Általános iskolásoknak ajánlott szemelvények

A művekből itt megjelenített részleteket kedvcsinálónak szántuk felső tagozatosok számára (vállalkozó szellemű kisiskolásoknak a táblázat végén szereplő szemelvényeket ajánljuk), nem kötelező ezeket az idézeteket illusztrálnia listában szereplő novellák bármelyik mozzanata szabadon választható!

Ábrázolni ajánlott részletek
(a jobb oldali link közvetlenül a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálható teljes szövegre mutat)
Novella
(OSZK-MEK)
Távcsöves
„Lássuk tehát, mit mívelnek az ifjaink ott a fizikum múzeumban. Ennek a múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kísérletek előhozatalára, és ez az ablak éppen a nagytiszteletű úr udvarára nyílik; a mi két szorgalmas ifjúnk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s éppen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.
…Most éppen József néz bele nagy áhítatosan… „Ó, Istenem, milyen gyönyörű! – sóhajt, nem bírva magával… Talán mégis csillag?… – Most éppen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!” De ez már mégsem csillag!
A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; amíg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kísérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.”
A nagyenyedi két fűzfa
(Elbeszélések c. kötet)
Kegyes csalás
„Merthogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új apjának írja leveleit, az pedig a neki írt leveleket Sárika által felolvastatja Daczosnénak, ki, mi tűrés-tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást, amit a tudós emberek egymás között írásnak neveznek, nemigen tudta szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig éppen sehogy sem.
Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram részéről, hogy őkigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat talált a levélben, ahelyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény anya szívét ne terhelje aggodalom.
Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert amit a levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a mérge elébb az ő szívén ment keresztül.
Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni.
Sárika tehát olvasott a levélből fennhangon.
„Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk, egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoricából, ami igen jól ízlik a friss sertéspecsenyére, ami úton-útfélen kínálkozik; a jóféle ital folyik, mint a tócsa.”
Ehelyett pedig körülbelül ez állt valóságban a levélben:
„A sok sanyarúság után, amit az ellenségtől elpusztított vidéken kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, ahol megélhet az ember. Egy nagy kukoricaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoricával táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen hozzá való ital.”
– Jól van! – dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett az, ahogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kínálkozó pecsenyévé átváltoztatta. – Tovább! – Sárika folytatta.”

Túlerő

„Amint Lajos egy mellékutcán végigmegy, egyszerre csak egy szöglet kanyarulatnál egy csapat kozákkal találkozik szembe.
Azok a Paskievics főhadához tartozó lovasok voltak, kik legelöl bemerészkedtek a városba a menekvő honvédeket üldözni, aztán maguk is eltévedtek az utcák tömkelegében, s nem kevéssé voltak a szemközt rohanó magyar lovas láttán megdöbbenve, mint az maga, amint csak egyszerre szemközt toppantak egymásnak.
Lajos sem ért rá azt számlálgatni, hogy hányan vannak, akik ellene jönnek? hanem amint a mulatság közepébe jutott, elkezdett jobbra-balra vágni, nem nézve, orrot talál-e vagy fület? A kozákok szerencséjére csak dárdáikat használták ellene, s minthogy egészen közéjök keveredett, nem szúrhatták, csak úgy ütögették a nyelével, mint szegény megboldogult Mészáros Lázárt, ki tréfásan mondá el, hogy a fényszarui ütközetből úgy jött haza, mintha kocsmában verekedett volna. Kék foltokkal tele, a sok dárdanyélütéstől.
Egyszer aztán eltört a kardja. No, most szépen leszünk, gondolta magában. Azzal megragadta a közelebb álló kozáknak a dárdáját, hogy majd azt kicsavarja kezéből. A dulakodás közepette mind a ketten úgy nekivetemedtek lovaikkal az udvar oldalának, hogy lévén az gyarló deszkából, beszakadt alattuk, mind a ketten lovastól hanyatt-homlok lezuhantak a mélyen fekvő kertbe. A kozák azt hitte: a pokolba jutott, de Lajos mindjárt észrevette, hogy az Bíró László uramnak a dinnyése, melynek szilvásában éppen szárogatni teregetett fehérruhák lengtek köteleken. Lajos tehát nagy hirtelen kiszabadítva lábát a kengyelből, futásra vette a dolgot; a többi kozák ugyan a kerten keresztül üldözőbe vette, de mire azok a ruhaszárító kötelekkel elbántak, amik útjokat állották, akkor már Lajos a harmadik kert palánkján is túl volt.”

Mégsem lesz belőle tekintetes asszony
(Jókai Mór válogatott elbeszélései c. kötet)
Kúria
„Éppen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi Gergely. Isten nyugossza meg szegényt! Meglehetősen ócska volt már a háza fedele, gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját, nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték, utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az
öregúr s nem kelle azt többé meszelni.
Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utcára, mely ablakok szüntelen virító sárgarépa-, muskátlibokrokkal voltak elszőnyegezve, s a házhéj elején egy négyfülű lyukból két füzér paprika piroslott elő, szelíd szomszédságában egy kinyúló kaszának. Az udvaron nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a konyhaajtóval szemközt a pincebejárás bolthajtása díszlett, erősen befutva az úritök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúc éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilenc ordas agarat, meg a tarka tinót és a fehér lúdfalkát – mintha most is előttem látnám szomszéd urambátyám udvarát.
A kilenc agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján kiszivárgó gulyáshús-szaggal. A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat, vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba bútorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök sohasem voltam; hanem ha valaki kíváncsi rá, utasítom a megye levéltárába letett inventáriumhoz, ahol ott minden ingóságok a legkisebb famacskától a legnagyobb festett
almáriomig együtt fel vannak jegyezve.
Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy fehér kemencével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei, középett széthúzható tölgyfaasztal s egy benyíló nyitott ajtaján át szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikásostor, rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám – egyik sem rozsdásabb, mint a másik.”
Sonkolyi Gergely
(Elbeszélések c. kötet)
Diadalmenet
„A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Szófia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újrakezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elöl a csatákból megtért katonaság, mindennemű fantasztikus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt pajzsok, középen kiálló tőrheggyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd cirkasz-lovasság pikkely-páncélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenős pajzzsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék cafranggal; majd a testőr szpáhik, selyemmel hímzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengettyűikkel s mind e tarka csoport között a felüllengő koszorúzott lófarkak, félholdak és
színes lobogók.
A katonaság után jöttek a hadi zsákmánnyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiúktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.
A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngettyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új menet vonta magára a figyelmet.
Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt bíborral és keleti sálokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.
A pénzdarabokon civódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harcban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú táncosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengettyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival. Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fő ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.
Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve. Fejedelmi öltönye hímezetén Perzsia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját. A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kasmír rajta, egy délceg, daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt: Ibrahim, a nagyvezér.”
Szolimán álma
(Elbeszélések c. kötet)
Vihar
„Hanem este felé, mikor már Rufus azt hivé, hogy ezt a napot elfelejtették odafenn, a leáldozó nap elé hirtelen emelkedék egy sötét, domboruló felhő, egyenesen föl az égnek, mint valami visiobeli csoda, idomtalan fejjel, fekete testtel, púpos vállakkal, s egymás elé törekvő tömör tagokkal, mely a mint a lehanyatló napot eltakarta, mintha láng sörénye volna köröskörül, s félarcza haragjától égne. Azután meg, mintha szárnyai nőnének, a mik lassankint átfogják az eget egyik szélétől a másikig, mintha azt mondaná: «én előlem nincsen menekülés». Rufus reszketve látta a közeledő felhőt. (…) Egyszer azután a közeledő égi alak egyet pillantott szemével, mintha mondaná neki: «látlak!» ez a pillantása a felhőnek a távoli villám.
Rufus hirtelen szobájába sietett, fölvette selyem hálóköntösét, befeküdt selyem ágyába, összehúzta a függönyöket, s kezébe vette borostyánkő olvasóját; nem azért, hogy olvasó, hanem azért, hogy borostyánkő, – és azután leste az égzörgés közeledő moraját. Így szokott mindig tenni, mikor mennydörgés közelíte: fejét lehúzta takarója alá, jobb kezét a bal üterére tette, és azután számlálta, hányat üt az, míg az ablaktábla szűk nyilásán bevillanó fényre a dörgés következik. Húsz érütés a villám és dörgés között, egy mérföldnyi távolt jelez, tíz csak felet, öt csak kétezer lépést, ha egy percz van csak közte, akkor itt jár fejünk felett; ha itt üt le, akkor se érütés, se számlálás. (…) Rufus reszketve számítá érütését; már csak tíz, már csak öt, pedig az ér lázas izgalomban ver már; már csak kettő… Most egyszerre túlvilági fény borítja el hálószobáját, mely minden érzékét egy perczben eltompítja… és azután nem tud magáról semmit.”
A villámjárta
(Szélcsend alatt c. kötet)
Menekülők
„Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült kétséges arcokkal szálltak ki a vagonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.
Hátrább nehéz málhás szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog-boldogtalan, keresve eltévedt holmijét.
Még hátrább, födetlen szekereken nagy nehézágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, összevissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb, a gondviselés őrködésére bízott tárgyakat.
És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, akit várt, és összefutva minden szekeret, nem talált rá, s búsan nézett újra a másik vonat elé.
Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zúzmarásan, reszkető, fázó nők, szepegő kisfiaikat vonvakezeiknél fogva, az ottlevők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.”
A két menyasszony
(Forradalmi és csataképek)
Puccparádé
„Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végit elöl hosszan le hagyva függni, a coiffure-ömbe egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel őszinte nemzeti színt adott ki. Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak együtt.
(…) Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, amiben még eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla beszélni. (…) A két tiszt fölkísért bennünket a táncterembe. Előre büszke voltam arra a hatásra, amit nemzetiszín szalagommal s két csinos, fess kísérőmmel fogok a többek felett kivívni.
(…) Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti színt rakott fel magára, mint én, s ami a többi magyar tiszteket illeti, ah, azok mellett az én két chevalier servant-om csak a másod- és harmadrangú csillagok közé tartozott. Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért ki tudtak ontani!
Különösen egy tűnt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenkiébe. Egy gyönyörű magas, karcsú honvédkapitány. Szép halvány piros arcához oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla mintha csak öntve lett volna rá.”
Egy bál
(Forradalmi és csataképek)
Kísértetek
„A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon bútorairól nyerte ezt a nevezetet; s egy pár középkori fülkéről, a mik valami góth idomzatot képviseltek. A középen tágas kandalló volt megrakva pattogó hasábfákkal, mellette kényelmes karszékek és pamlagok. (…) Gábor ur egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott, melyek egy gömbölyü üveggel voltak betakarva s elég csudálatosan egymásnak háttal fordulva. Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami kisértetszerüt elismerni. Emberi csontmaradványok; csak annyira félelmesek, mint egy kihúzott fog; a mitől senkinek se jut eszébe megijedni.
– Ez a két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is épitették. Nagyon tragicus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással; s czivakodtak a kastély birtokán; (…) A sírboltőr (…) egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két testvér-főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha sem türhették egymást, arczczal egymás felé fordítva. Egyszer azonban, a mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve látta, hogy a két testvér feje egymásnak viszásan van fordulva. A sírbolt azontúl zárva maradt, (…) s a helyiség egészen feledésbe ment. (…) Midőn én… felkerestem a befalazott ajtót, könnyü volt rátalálnom a leirás után, kibontattam azt s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a két ellenséges koponyát, miként állitva volt, egymástól elfordulva. (…) Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot; midőn erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök időkre melancholicussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt ebben a szobában s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este arczczal össze fordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek egymásnak fordulva. Rendesen ugy történt. (…)
Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak s fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat. (…) Gábor ur nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a gömbölyü üveget felemelte, a két halálfőt nagy ovatosan egymásnak arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk. Azzal (…) jó éjszakát kivánt és egyedül hagyott. (…)
Elébb megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába? azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható, kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót bezártam reteszszel, s még azon felyül a pamlagot is eléje huztam, s arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével. (…) eszembe jutott, hogy a kandalló elé nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni: odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem vissza theaasztalomhoz.
Szép meglepetés várt rám.
Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda két uri ember ült, a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehaju, hosszu lelóggó bajuszszal, simára borotvált állal, a feje tetején egy kerek kopaszság volt látható. Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben, az utóbbi barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése. Ez a két uri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit én magam számára elkészitettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle, azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon. (…)
– Szük kettőnknek ez a kastély.
– Tágas volna, ha egyikünk oda alant laknék.
– Hol odaalant? A pinczében?
– Még alantabb: a sírboltban.
– Ezt el kellene végezni egymással öcsém. (…)
– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le egymást.
– Hát azután?
– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti.
Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és pamlagot.
Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, szinültig egészen, hogy a nedv szine a csésze szélén fölül lebegett.
– Egészségedre bátya.
– Egészségedre öcs.
A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá azt mindig, midőn a lenyelt kábitó nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott előre hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek. (…) E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb lilaszinbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre jobban szédelgett, valjon melyik fog elébb ledülni? (…) A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban olyan halálsápadt volt mind a két arcz.”
Az ellenséges koponyák
(Téli zöld c. kötet)
Féltékenység
„Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg, egy férfisipkát. Odarohanok, felragadom: „Kié ez a sipka? Itt férfinak kell lenni!”
Arra félretaszigálok magam elöl minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal.
– Ahán! Itt van valaki!
De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe került nekem azokat felfordítani! Berohanék. Jaj annak, aki itt van. És íme mit látok? Egy gyanús külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden guggolva az ágy
függönyei mögött.
– Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? – ordíték rá, mint egy oroszlán.
Az átkozott gonosztevő hidegvérrel válaszolt szavaimra:
– Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra politúrozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a sipkámat, mert még új.
Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna, de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s akitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a porolópálca akkor is a kezében volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit mondott, fejét csóválva, hogy „Othello”.
Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak, mert én úgy is érthettem, hogy „ó, te, ló!””
Ne légy Othello!
(Dekameron c. kötet)
Búcsú
„A tatárok kipusztultával az elpusztult falvak népei, a kik megmaradtak, kezdtek ismét haza szállinkózni. Haza, haza! persze ha lett volna hová hazamenni! az utczát nem lehete megismerni, nemhogy a házat, melyben valaha laktak. (…)
Szomszéd falukba jártak napszámba az uzoni fiuk, hogy az aratásig kitarthassák családaikat, mert dolgozni tud a székely, de koldulni nem, csupán a templom fölépítésére gyűjtögetni járt perselylyel két öreg ember országszerte és azok kaptak a begyűjtött pénzből élelemre hónaponkint egy magyar forintot.
Nagyon érezték e terhes sorsot a székely leányok, szemrehányásul esett nekik minden falat, s mentül jobb szívvel nyújtatott az nekik, annál keserűbb volt a szemrehányás, mert érzék, hogy a kik őket annyira szeretik, azokon ők nem tudnak segíteni.
Egy napon tehát, valamennyi hajadon leány volt Uzonban, mind összebeszélt, s megválasztva Katiczát és Rozálit, hogy lennének szószólóik, elmenének a paphoz, a holott a két választott leány ilyen kivánságot terjeszte a tisztelendő úr elé:
Az uzoni leányok átlátva családjaik nyomoruságát, és hogy ők mennyire terhére esne szülőiknek, elhatározák együtt és egyszerre, hogy mindnyájan elmennek Brassóba és szolgálatba állnak, így nemcsak családjaikat mentik fel a rájuk tett költségtől, hanem időjártával még pénzzel is segíthetnek rajtok, mert hisz a székely leányok munkássága és hűsége oly hírben áll, hogy könnyen kaphat egy-egy ötven-hatvan forintot esztendei bérül, a mi azon időben a székely földön nevezetes pénz volt. Nehogy pedig ez szégyennek tessék bármely családra nézve is, hogy leánya idegen háznál cselédképen szolgál, épen azért határozák el, hogy mindnyájan egyszerre elmenjenek, és a midőn esztendejük kitelik, ismét egyszerre térjenek vissza; ilyformán egy családnak sem lesz mi szégyent a másik szemére vetni. (…)
Szülőik, bátyjaik elkisérték őket a falu végeig, el az első dombig, azután a völgyig, ismét a második dombig, s a harmadik völgyig; a lányok közül egynek sem hullt egy könye is. Ott elmaradtak a rokonok; a leányok vigan mentek tovább, párosával egymásba fogózva; a ki szemközt találkozott velük, mondogatá magában: ejnye de víg leányok, s tán gondolt egyebet. Egyik szebb volt mint a másik, legelől a két szépek szépe: Rozáli és Katicza egymás vállait ölelve s jó kedvvel, délczegen lépve előre.
Ahogy rokonaikat elhagyták, valami víg danát kezdtek el dalolni, hogy azok hallhassák, milyen jó kedvvel haladnak ők tova; mikor aztán annyira elmentek, hogy azok nem hallhatták a dalt többé, sem rájuk nem láthattak, ott lassankint csendesebb lett a víg ének, lassúbb lett a víg szökellő járás; végre elfogyott az ajkakon a dal, a tánczolva lejtő csapat megállt és egymás nyakába borulva a leányok elkezdének sírni keservesen, – keservesen. – A jó pap szíve majd meghasadt.”

Rágalom
„Épen meszelés napja volt, a leányok nagy munkában. Pár nap mulva letelt már a szegődés ideje, tehát mindent tisztán kellett hagyni a háznál, hogy mikor elmennek, megemlegessék őket.
A tegnapi verekedésről sok beszéd volt a városban, azt is mondták, hogy a nemes tanács nagy vizsgálatot rendelt el a baj okozói ellen, s hogy a többek között egy székely leány is el van fogva, a ki épen a viadal oka volt, de azt, hogy kicsoda? még nem tudta senki.
Katicza (…) korán hajnalban felkelt már, megoltotta a meszet a dézsában, s kiállt az utczára meszelni, remélve, hogy ott majd több hírt hall.(…) rövid, megszakgatott dobolás kezd közeledni az utczán felfelé, a városház felől s messziről nagy népcsoportt tolakodik előrenyomulva; legelől egy csoport iskolasuhancz, két oldalt mindenféle vásári bámész söpredék, közepett tizenkét alabárdos, sarkig érő fakó frakkban, azok között járul fontos tekintélyes arczczal a syndicus, kezében összegöngyölgetett iráscsomó, utána egy megalázott leányalak, egyszerű sarkig érő ingben, mely mezitelen lábait eltakarja, összekötött kezeiben égő viaszgyertya, hosszú szőke haja lebontva termetén végig hullámzik, fején tollszárakból font csúfságos koszorú; nyakán hosszú szalmakötél, melynek végét a háta megett lépdelő porkoláb tartja, másik kezében hosszú nyírseprűt forgatva. Néhány székely leány sírva törekedik a meggyalázott leányhoz furakodni, de az alabárdosok visszataszigálják őket.
Katicza sokáig nem hitt szemeinek: e meggyalázott leány Rozáli volt. (…) Midőn a menet azon helyre ért, a syndicus, triumpháló arczczal kibontá az összegöngyölgetett irást és éles, rikácsoló hangon olvasá annak tartalmát.
– Alólirt napon és esztendőben nemes Brassó városa törvényszékében itéltetett:
«Miszerint ama gonosz életű leányzó, névszerint Dankos Rozália, (…) bűnbánó ruhába öltöztetve, leeresztett hajjal, tollkoszorúval a fején és nyakában szalmakötéllel, kezeiben pedig égő viaszgyertyával a porkoláb által a város minden utczáin végig hordoztatik s itélete a syndicus által minden szegleten felolvastatik, mely idő alatt az úgynevezett repedt harang fog folyvást húzatni. (…)
– Megállj ember! ordítá fel erre a tömeg közül egy hang. Mint a nőstény farkas, melynek fiait rabolják, rohant a népségen keresztűl Katicza; egy pár embert feltaszított, egy alabárdos fejéből kiütötte a sisakot s mielőtt megakadályozhatták volna, a syndicus előtt állt, maga elé plántálva a hosszú meszelőt; szemei szikráztak és fogai egymáshoz verődtek, mint egy felriasztott vadállaté.
– Mit akartok? kérdé elfuladt hangon, maga sem tudva mit beszél. Délczeg keble magasan járt alá s fel. – Mit akartok?
– De te mit akarsz? Förmedt reá a syndicus, hogy gátolod a törvény szolgáját a tanács itéletének kihirdetésében?
– Hazudsz! nem a tanács itélete az, hanem a ti practikátok ketten a fürmenderrel, hogy máskép meg nem ronthattatok bennünket. A polgármester és a becsületes tanácsosok bizonyosan nem is tudnak erről semmit, jertek velem a polgármesterhez, ő bizonyosan nem fog ilyen istentelenséget megengedni a városban.
– Ejnye te szemtelen asszonyi állat! kiálta Sziksz uram, elbízva magát tizenkét alabárdosában, mindjárt egyszeribe ide köttetlek eme másik becstelen személy mellé, és…
Nem volt ideje bevégezni a mondást, mert erre a szóra a nekidühödt leány úgy nyomta a meszelő pamacsát a képéhez, hogy a milyen piros volt Sziksz uram arcza ez ideig, olyan fehér lett egyszerre, s szeme szája tele lett mészszel.”
Háromszéki leányok
(Erdélyi képek c. kötet)
Álom
„Egy valóságos kunyhóban, milyenben a pakulárok szoktak lakni. Egy pokróczczal födött hársfaágyon feküdtem, s mintha beteg lettem volna, nem birtam megmozdulni; hanem szomjas voltam nagyon s nyögtem, hogy adjon valaki egy pohár vizet. E neszre fölkelt a tűzhely mellől egy öreg pórnő, ki ott vajat köpült s egy fakupában vizet tartva ajkaimhoz, innom adott, megsimogatá arczomat, kezeimet megfogta s szemeimet megcsókolá. Én panaszkodtam neki, hogy fázom, akkor leakasztá subáját a szegről és rám takarta szépen és újra megcsókolt. Ez alatt folyvást hallottam azt a furulyaszót, mindig közelebb, közelebb jött, nyájak bégetése, kutyacsaholás vegyült olykor közé, s a dal oly keservesen szólt egyre, hogy a szivem majd megszakadt, s mentül közelebb ért hozzám, annál jobban fájt az nekem. Én nem tudom, hogy mi lehet? Végre elhallgatott a tilinkó; az öreg asszony kinézett az ajtón, s mondá nekem, hogy fia jön. Én az ajtóra tekinték, s belépett rajta egy fiatal juhászlegény, egyszerű fehér szűr volt rajta, alatta abaposztó zeke, minden zsinór, minden sújtás nélkül, hosszú fekete haja göndör fürtökben csüggött alá homlokáról, oly halvány volt és olyan szomorú.
– Patvar vigye a juhászlegényét! Mit szomorkodik olyan nagyon? Hát aztán, leányom: ki küldte hozzád azt a juhászlegényt?
– Magától jött, oda lépett hozzám, megfogta kezemet s megcsóválta fejét nagy búsan, érezve kezemnek forróságát; azután egy fehér czipót kivett szűre alól, s azt fölmetszve oda tevé elém, s úgy könyörgött anyjával együtt, hogy egyem belőle; a könyei hullottak rá.”
Petki Farkas leányai
(Erdélyi képek c. kötet)
Cseles
„– Hallják kegyelmetek, én úgy veszem észre, hogy kegyelmetek már nagyon sokan lesznek itt a várban.
Rédey elmosolyodott.
– Én pedig azt hiszem, hogy már sokan is vagyunk. Nem megyünk mi innen el többet, uram.
Tallóssy még tréfának akarta venni a dolgot.
– Csak nem remélik mégis kegyelmetek, annyiad magukkal legyőzhetni az én várőrségemet.
– De igenis, hogy reméljük, mert valahányszor egyféle orvosságért elküldtünk egyet a kegyelmed csatlósai közül, azt mindig ott fogták az illető helyen s magunkfélét küldtek vissza helyette. Az igazi laboncok közül csakúgy csilleng-billeng egynehány a mieink között.
Tallóssy uram látta, hogy szépen rá van szedve. Ijedtében úgy meggyógyult egyszerre, hogy felugrott az ágyból s felrántotta csizmáit segítség nélkül, pedig azelőtt azt képzelte, hogy csont van a hasában. Valójában Huszt várát beteglátogatás örve alatt szépen elfoglalták tőle.
– Most hát legalább annyit tegyenek meg kegyelmetek, hogy küldjenek be innen Szatmárba.
Azt meg is tették vele, még pedig tulajdon négylovas hintaján. Ott aztán azzal csúfolta minden ember, hogy kikúráltak Huszt várából.”
A huszti beteglátogatók
(Elbeszélések c. kötet)
Horogra akadva
„Egyszer a Rákoson kiment a róka a patakhoz rákászni. A rókának az a mestersége ilyenkor, hogy a farkát a vízbe dugja, s amint a rák belekapaszkodik, azt kirántja, s a fához verve, összetöri, úgy eszi meg.
Rák helyett most az egyszer csuka talált a róka horgára kerülni, s amint a róka hozzákapott, ő elkapta a csuka szájának a felső részét, a csuka pedig a rókáénak az alsó részét, s így maradtak mind a ketten, egymásba kapva, minthogy egyik sem akarta elereszteni a másikat.”
Róka fogta csuka, csuka fogta róka…
(A magyar nép élce)
Kifosztva
„Igazságos Mátyás idejében történt az, hogy egy bánáti gazdag örmény juhaira, amikor a mezőn legeltek, rajtütöttek a török portyázók, s elhajtották valamennyit, maga a juhász is alig menekült meg hat komondorával. De az örménynek nem volt az vigasztalás, hogy a juhász megmenekült, ha a juhokat elvették, kárpótlásul ő meg elvette a juhász házikóját, kinek aztán egyebe sem maradt, mint a hat kutyája.
Mit tegyen mármost szegény ember? sem testének, sem lelkének nem volt hova lenni. Ő biz azt gondolta, hogy felviszi kutyáit Budára, ott azokat eladja a királynak, soha náluknál jobban meg nem őrzi a király házát senki; maga meg majd felcsap katonának. E becsülendő szándékkal felballagdogált Budára, s a várkapuban ott letelepedett mind a hat
kutyájával, azok körülfeküdték szépen farkaikat csóválva nyájasan.”
Egyszer volt Budán kutyavásár
(A magyar nép élce)
Kristálypalota
„Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vízkirály, kristályfényes palotában. (…) Az én atyám zöld vízkirály, kegyetlen, haragos tündér (…). Eredj fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot tőrül, azzal üsd meg, aki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson. Apró-cseprő kis lidérkék, lomha szörnyek elvadulnak előled, hogyha bátran közéjük vágsz; ott a sárga liliomokon túl megtalálod a tündérkirály palotáját, kristályból van az építve, minden fala által látszik, ezer meg ezer szobán keresztül, s a szobák gyémánttal s smaragddal vannak kirakva, az oszlopok cifrája rubinkő. Minden ajtónál kétfelől szárnyas tengeri ördögök őrzik a bejárást, három sor fog torkaikban; meg ne rettenj te azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé válnak az ütéstől. Száz szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a vízkirály hálótermébe, gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a mennyezetje, smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában, miken gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből, ökörnyálból vannak szőve, miket nagy vizi virágok ágai tartanak, azokon ugrálnak ágról-ágra a kis rózsaszínű békák, amik úgy énekelnek, mint a fülemile, s játszadoznak az égszínkék gyíkokkal. Közepén van a nagy kristálymedence, melybe szökőkút vize ömlik aranyhal torkából, hátul a fülkében álla vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája, ezüstkígyó van tekerve a körül öv gyanánt.”
A tengerszem tündére
(Elbeszélések c. kötet)
Másnapos
„Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás csatanapján „nyugosznak ők, a hősfiak”; csak egy bírta ki fennálló egészségben az ütközetet: a nemes utcaseprő (annak nem volt felesége) fel tudott menni a maga lábán a választás színhelyére; csak az a kis baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, akire szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy.
Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok szemétpapirost, plakátot, programot, kortesdalt, arrafelé jön a nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt, s barátságos leereszkedéssel és nagy diadalérzettel szól hozzá:
– No, ugye, hogy kivívtuk a diadalt!
S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak. S azzal söpri tovább a dicső papírkacatot s az eldobált veres tollakat a piacról, s lapátolja talyigára.”
A hét nemes
(A háromszínű kandúr c. kötet)
Telezöld
„Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a kővé vált zöld bársony. A karcsú, zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agavé emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a szágópálma nyújtja felé ujjas leveleit, miknek egy-egy szárnya a fél termet átéri.
A terem boltozatáról, mint a cseppkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított, óriási üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány.
A középen áll egy óriási akvárium, két öl átmérőjű, egyetlen darabban öntött üvegmedence, melynek zöld tengervizében úszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fűrészorrú, legyezőfülű, kulacstermetű, kígyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva s nemes korallok ágain terjengve egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjak után ismernek a múzeumok. A medence közepéből alabástrom triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világoszöld szökőkútsugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölnivíz, mely – amint a medence gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog – úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában fürödnének.
És ezt az egész medencét egy alulról átható fényáramlat világítja keresztül, valami álom látta, tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.”

Farkaskaland

„A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett előjönniük. Akkor tapasztalták, hogy mély hófúvatba vannak elsüppedve mindenestől. Hanem a szán eleje nem volt sehol, az elszakadt a vasokról, és eltűnt. Amerre pedig az eltűnt, arra nekik is utat kellett találniuk kifelé. Kikecmeregtek a hóból. Akkor látták, hogy hova jutottak. Megtalálták, amit olyan nagyon kerestek, a Dnyepert. Csak az a baj történt, hogy a Dnyeper partja azon az oldalon hét-nyolc öl magas, s ők e toronymagasságból rohantak alá lovastól, szánostól. Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem zúzták össze magukat, hanem a szán kettészakadt. Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. Hát a farkascsorda?
Az a meredek parthoz érve onnan visszariadt; a lovak példája nem bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas had vágtatvást nekiindult a part menedékes részét keresni, s néhány pillanat múlva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős lejtőn, s folytatják az üldözést a három paripa után.
– No, ezek már nem kapják meg azt a három lovat – szólt Leonin. – Nagy előnyt kaptak előttük a lovak, s most már teher nélkül futnak. Készen lehetünk rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.
– Várunk van most, s ott védhetjük magunkat reggelig is – szól Ödön a felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi barlangot képezett.
– Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már itt alattunk az országút, a Dnyeper, tudjuk, merre van előre; magunkkal hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük és utazunk magunk emberségéből. A Dnyeperen egypár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egypár órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.
– Pompás lesz! – mondta Ödön, s a két fiatalember kezet szorított és nevetett. – Mulatságos az élet!
A vihar után a Dnyeper olyan tisztára volt seperve a hótól, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végigsikamlani. Az ifjak felkapcsolák korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a – rosztopcsinos kulacsot kivéve – minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán alatt, s azzal egy hurrákiáltással nekiereszkedtek az acélsima pályának.
Hanem még korán volt hurrát kiáltani. A fenevadtábor tömegestől elvonult a három száguldó paripa nyomán, de hátramaradt egy őrszem. Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelig megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek éppen elég lesz.
A legvénebb martalóc kiült a part magasára, s úgy nézett a tovarohanó társai után, s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához. Ez meglátta a menekülő ifjakat.”

Jég alatt
„Nemsokára feltűnt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó, mely állomásul szolgál az állam postaszánjainak. A parton voltak a lovak istállói és egy egész sor kunyhó: halászok rögtönzött kunyhói, kik ez évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.
A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a tüzet guggoló emberek fogták körül.
Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak, s az őrállomáshoz közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.
(…) Pedig azok teljes torkaszakadtából kiabáltak eléje, hogy megálljon, térjen másfelé! (…) Azon a helyen a vizahalászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek estenként ismét simára befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen belefutott; ott azután egyszerre leszakadt, és elmerült a jég alá.
Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a parton állók közül. Csak Leonin nem jajveszékelt. (…) hirtelen lerúgta csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és – utánaugrott a jég alá eltűnt barátjának.
Leonin gyakorlott hydriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.
Vickándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak, csalogatták érzékeit; fűrészhátú, merev szemű, legyező szárnyú, páncélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimaerái. Leonin nem lelte köztük barátját sehol. Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a több ölnyi mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami világosság. Tovább kutatott. Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. (…) Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján néhány lépést tett előre víz ellenében, s ott meglátott egy egyenesen álló alakot. Ez volt az. Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, ahogy elmerülni látta; összefont karokkal, fejjel fölfelé állva, csak arca fölfelé volt fordítva. A nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, mellyel a jég alá futott, víz ellenébe vitte. Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.
De hová fölfelé? Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk nyílás, melyen napvilágra lehet ismét jutni.
Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött, mely egyik parttól a másikig kétlábnyi vastagságban ívlik.
Merre van a felvilág ajtaja most?
Amíg barátját kereste, egészen elveszté tájékozását, s most nem látott maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál égboltozatát.
Egy gondolata támadt: ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie, hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van. Visszamerült a víz mélyébe.
És akkor lélegzetét kibocsátá.
Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s utat mutat neki a nyílás felé, hol kiszabadulni törekszik.
A buborékok, mint fehér üveglabdácskák szálltak fölfelé. (…) Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér vezércsillag, s eltűnt egy ponton szemei elől. Az a szabadba talált.
Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; (…) A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy főt láttak a széttört lap alól felmerülni. Sietve ragadták meg csáklyáikkal. Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet rántotta fel a magasba.”
Két jó barát
(regényrészlet, A kőszívű ember fiai)
Farmatring
Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig. Akkor előkerült magától. Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron. Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít. (…)
– No, Boksa! Hát mi történt? – kérdé Ödön az eléje sántikálót. (…) Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi hajcsár nem terelte őket odább?
– Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert amint futottam, a nímet úgy lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öregágyúval, hogy ha hátranézek, ellüvi a fejemet.
– Másképp kell ezzel beszélni, édes bátyám! – szólt Richárd előlépve. – Te gyáva fickó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra, s az ellenségnek hagytad a rád bízott gulyát! Káplárok! Padot elő! Ötven farmatringot neki!
Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő felhagyta szánalomgerjesztő féloldalt görnyeszkedését, s egyszerre más alakot öltött; hátraszegte nyakát, mellére ütött az öklével, s agyarkodó daccal pattogtatá a szót:
– Azt pedig kikérem magamnak: Nemes Boksa Gergely az én nevem.
– Annál jobb rád nézve – szólt Richárd hideg humorral. – Legalább a kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek. (…)
Bizony megtörtént, ami még sohasem történt Boksa Gergővel, hogy lekapták a tíz körméről, s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a bizonyos szíjjal, amit a huszárok farmatringnak hívnak, hogy ordított bele, mint a behemót. (…) Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe, s aztán kikergették a táborból lovastul együtt.
(…) A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult, s agyarkodva káromkodott egyet. Valamit főzött magában. Sohasem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést akárhányszor; az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték kocsmában, tisztújításon úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből, szájtátó katonák előtt, gúnyolódó német diákok csúfjára, nemesember létére! Ez nem maradhat annyiban.”

Átverés
„Egyenesen azon az úton haladt előre, amelyet nappal megfutott; az ellenség tábora felé ment. (…) Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion, szökevény, az ezredessel akar beszélni. (…) Az ezredes megígérte neki, hogy pártul fogja. Hajcsár itt is kell. (…) A gondjaira bízott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán nyolcvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt hozzá hajcsár; mert az mind úgy tett, ahogy Boksa Gergő: előre elszaladt.
Hanem hiszen azért megvannak elég jól védve. Először is az udvar hét láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül, minden belső lázadás vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban; lovaik kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.
Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg földön, s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek oda kell adni bőrt, húst, csontot. A legcímeresebb szarvúnak a nyakára kolomp van kötve; az vezeti a többit.
A segédtiszt megismertette a hajcsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt; mert hiába, az embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, amit kap. Hiszen van jó juhászbundája. Aztán, ami fő dolog, odakinn pipázni is lehet, ami az istállókban erősen meg van tiltva.
Engedték a derék buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, ahol akar. Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fúj a szél, hogy a gulya a szél mentébe essék tőle. Ott aztán letelepedett, jójcakát kívánt a jó tiszt úrnak, a káplár úrnak és a többi nagyságos uraknak, akiknek mind sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy őt milyen kegyetlenül megverték odaát. Úgy nevettek szegényen nagy sajnálkozva. Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit csinál.
Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s megkívántatik a csendes elalvására, hogy a pipa a szájában legyen.
Tehát (…) hasra feküdt, és pipázott. (…) Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról az avatag, zsíros piszkot, s amit levakart, azt szedegette a tenyerébe. Biz az rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki, hogy gazdája vakargatja róla a szutykot.
Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Boksa Gergő, akkor felnyitotta a pipája kupakját, s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra.
Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, aminek hasonlóját a pokol minden parfumeurje nem bírná előállítani. Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden alföldi gulyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszűnik ökör lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi civilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszűnik embert ismerni.
Amint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett szimatolni a levegőben. Újra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét; csak úgy csengett rajta a kolomp. Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát, s kurta, rekedt bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni, s a fejét hányni-vetni, mire a többiek is mind felugráltak. Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé, szarvaikat arra felé szegezve, ahonnan a füstöt hozza a szél, mintha onnan várnának valami rémséges kísértetet. Az lett a nagy hátrálásból, hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból van is, s akkor aztán neki a rónának.
A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordináncok, s kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt.
Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt nekik se kardlappal ütés, se dorongszó; félrelökték maguk elől a lovas őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt valamennyi veszettül. De hogy miért teszik ezt, azt nem tudta senki megmondani. Boksa Gergő meg csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg ezt a gulyalázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.”
A betyár 
(regényrészlet, A kőszívű ember fiai)
„Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. (…) Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, (…) egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál (…) a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják. (…) S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.
A nagy, fenséges folyam-ős (…) itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! (…) hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, (…) azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elöl, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.
Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt, s a széttört sziklákon keresztülomlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bércfalánál, s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor…”

„Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galactól elkezdve fel a Majna-csatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. (…) Hajó jön (…), egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfa hajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.
Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártírhalált szenvedett Szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszínű köntösben, világoskék palástban s delipiros főtakaróval, körös-körül arany alapon, kezében fehér liliom.
Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fennmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szekfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezeivirág-koszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.
A hajó első részére fel van emelve az árboc, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a háromhüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet víz ellenében vontatni.
Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, aki a timonrudat tartja; a másik a hajóbiztos, aki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. (…) A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arcszínnel, a két orcáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is recés volt. Hangja örökösen rekedt, s csak kétféle változatot ismert: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mándlija zsebében.
A hajóbiztos egy harminc év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arccal, (…) A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály. A hivatalos „tisztító” a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva daróckámzsáját; ennek csak az orrát látjuk meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem.
A nehéz tölgyfa hajóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, akik ütenyre eveznek; (…) a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erősebb a víznyomás. Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.
A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. (…)
Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.
A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarc tekint ki, s ezáltal szomszédjává lesz Szent Borbálának. Mintha ez is szent volna. Ez arc nem halavány, de fehér; (…) Sűrű, fekete haja valami érces fénnyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; (…) A leány neve Timéa.
Ezek a Szent Borbála utasai.”

A Vaskapu – A Szent Borbála és utasai
(regényrészlet, Az arany ember)
„Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen. Hanem ahol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hívogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyűjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengettyűkék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubanctokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes vérfürtei, a gyönyörű ophrisok pillangótermő virágaikkal, valami csudálatos úton kerti virággá nemesítve, tanúskodnak emberi lény közellétéről. Elárulja azt végre maga a lakhely, amelyből a füst előjön.
Az is sajátszerű kis szeszélyes menedék. Hátul van egy óriási szikla; annak van egy mélyedése; ott áll bizonyosan a tűzhely, s onnan megy le egy másik odú, ahol a pince van. A szikla tetején van a kürtő, melyen a füst kijő. Azután a sziklához van ragasztva kőből, vályogból egy hajlék, annak van két ablaka, két szobája. Az egyik ablak kisebb, mint a másik, s az egyik szoba alacsonyabb, mint a másik, náddal van födve mind a kettő. Azután a kettőhöz oldalt van hozzátákolva egy tornác fából, mely nyílt folyosót képez, szeszélyesen dirib-darab fákból összetákolt cifrázattal.
De sem a kő-, sem a vályog-, sem a faépületen nem látszik, hogy miből van építve, mert az olyan sűrűen be van futtatva dél felől szőlővel, aminek ezernyi piros és kék fürtei a dér festette levél közt mosolyognak, északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik még a magas szikla homlokát is, aminek legkopárabb teteje be van ültetve rózsás fülfűvel, hogy semmi se maradjon rajta, ami nem zöld. (…)
Timár a rejtett tanya felé irányozta lépteit. A virágoskerten keresztül már látszott valami út, mely a lakhoz vezet, csakhogy azt is úgy belepte a fű, hogy a rajta járó lépése nem okozott dobajt; egész nesztelenül juthatott el a kis verandáig.
Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel. A veranda előtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya. Abból a derék newfoundlandi fajból való, amely olyan okos és tekintélyes állat, hogy az ember nem meri tegezni, hanem első találkozásra per „ön” kénytelen szólítani.
A fent címzett négylábú úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat; aki amint szétnyúlt a veranda előtt, termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A fekete őr méltóztatott úgy tenni, mint aki alszik, s sem a közeledő idegenről nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely vakmerőségében minden impertinenciát elkövetett, hogy a nagy állat méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér cica volt, mely elég arcátlan volt a végignyúlt hatalmasságon keresztül-kasul bukfencezni, talpacskáival annak az orrát bosszantani, sőt utoljára hanyatt feküdt eléje, s a roppant széles úszhártyás első lábát négy macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval, macska módjára játszott.”
Almira és Narcissza 
(regényrészlet, Az arany ember)
Dávid és Góliát (Mi az a Sabina? c. fejezetből)
„Mazrur igazán dühbe jött. Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak vele nagyralátó céljai. (…) Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját, s úgy megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz. Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy, fehér fogsor villogott elő szőrös ábrázatjából, mint egy gorillának.
Dávid elsápadt e nem várt durvaságra.
Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen elegáns úr volt. Dávid egy percig e fehér nyakravalóra nézett, a másik percben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet csavarintani rajta. Csalhatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, aki kiállja.
Mazrur arca egyszerre elkékült, a nyelve kidűlt a szájából, a szemei kimeredtek, a két karja tehetlenül hanyatlott alá; mit használt herkulesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélegzetét? Száz lóerejű gőzgéppé lett, fűtetlen kazánnal.
Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely, s aztán egyet rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A nagy, herkulesi test végigzuhant a padlón, s Dávid (…) egyet rúgott rajta: a talpa sáros volt; annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképpen maradt ott a fehér mellényen.”

Muki (A „pellagra miserorum” c. fejezetből)
„Ámde az a nő nem aludt. Amint Rozáli közel ért hozzá, (…) fogcsikorgatva kiálta rá:
– Hát te mit bámulsz? Te cifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot?
Rozáli nem sikoltott fel. Egészen odalépett hozzá, s azt mondá neki egész nyugodtan:
– De igen is láttam már majmot, mégpedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, aki frakkban, cilinderkalapban járatta; egész úrnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a kesztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhúzni.
– Ah! – hangoztatá a kórnő, s elvigyorodott az ötleten. – Csizmát a kezére, kesztyűt a lábára. Ördögadta majma!
– Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdújának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hítták a majmot, odalopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdú elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a „kis gróf” mindent megevett előle.
– Hahaha! – tört ki az őrjöngő ajkán a kacaj. – Még „kis gróf!”, s még Mukinak hítták az akasztanivalót!
A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek.
Rozáli pedig mesélt tovább.
– De az volt szép, mikor újságot olvasott.
– A Muki?
– A Muki. Mikor a gróf letette a hírlapot meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát, s így olvasott és pipázott.
(…) Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szappannal, s nekiállt borotválkozni, persze hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.”
A jövő század regénye (regény)