A művekből itt megjelenített részleteket kedvcsinálónak szántuk, nem kötelező ezeket az idézeteket illusztrálni, a listában szereplő novellák bármelyik mozzanata szabadon választható!
Ábrázolni ajánlott részletek (a jobb oldali link közvetlenül a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálható teljes szövegre mutat) | Novella (OSZK-MEK) |
Oltások Pugonyi Están uram (…) egy egész légió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, cirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. (…) Ezekkel a hízelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törleszkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón; a pinceablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utca minden komondorát ellentmondó csaholásra ingerelték. A macska-kultúrának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták. Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis Jánosné asszonyom. – Ó, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit! Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis libáimat. (…) Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, akinek már az érettségi vizsgát kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, akinek – nem kellett az érettségi vizsgát letenni. A fiút hítták Palkónak, a leányt pedig Katicának. Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, amíg meg nem tanulta a leckéjét. Azt követelte tőle, hogy fennhangon tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában. (…) Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek: Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz (…) A Katica alig bírt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak! Palkó azzal ijesztgette el a verebeket a cseresznyefáról: Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz (…) De már erre nem állotta meg a Katica, hogy át ne kiáltson a palánkon: – Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filáx kutyánkat? Amire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt már, egy deszka félre volt dűlve a sorból; ezen a résen keresztül át lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a másikba. – Nem a Filáx kutyával vesződöm én, édes Katica, hanem ezzel a kutya prozódiával. Tudja maga, mi az a próza? – Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok sálemálénak, amit bemagol? – Sohasem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e világi életben; dehát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az érettségi vizsgát: visszavetnek. – Hát nem nagy bolondság azt magától, így rontani a termetét ezzel a sok förtelmes tatárnyelvvel, amin semmi jótét lélek nem beszél, mikor van magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána? – Hát honnan veszi azt maga, hogy énnekem van helyes eszem, mikor az apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy válogatott nagy szamár vagyok. – Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi észre, hogy ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibarackok meg kajszin barackok teremnek rajta. A csipkékből meg gyönyörű rózsák támadnak.” | A háromszínű kandúr (A háromszínű kandúr c. kötet) |
Számkivetve „A halavány hölgy a gyermekded arccal egyedül maradt az ismeretlen partokon. Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a driádok aeoli zengzetét. Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, – egy férfi állt előtte, széles atlétai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros színű almabogyót, hosszú zöld szárral.” | A Nepean-sziget (Elbeszélések c. kötet) |
Idill „Évek múlva a cérnásbolt ajtajában egy jó húsban levő férfiút látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár pirospozsgás ivadék pajkoskodik. […] Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiúkkal perlekedni, hogy menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs foganatja. Később aztán előtűnik egy szelídebb lény, egy boldog tekintetű, mosolygó arcú nő, kis kék szalagos főkötőben hullámos hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk ölelését váltva fel az övével.” | A kalmár és családja (Elbeszélések c. kötet) |
Romok „A hegyek közül erős patak jő elő, mely most megkerüli a helységet, s a ráépült vashámor gépeit tartja messze csattogó munkában; a völgyi utakon széles oláh társzekerek csörömpölnek, mik a vasbányákból hordják a nyers érczet az olvasztókba; az érczkerekek, az olvasztók számára nincs sem éjjel, sem nappal; környékük messzire terítve van érczsalakkal és szénporral; s a halomra hányt vöröses vastörmelék négyszerte magasabban emelkedik, mint az épület teteje. Mindenkinek ide alant van dolga, hivatása, baja és öröme, arra a várra ott fenn a dombon senki sem gondol, már pedig a vár sánczain most is díszlenek az orgona-bokrok, s minden tavaszszal kivirítanak, hogy a puszta kőfal egészen lilaszín prémet kap tőlük.” | Kurbán bég (Szélcsend alatt c. kötet) |
Meglepetés „Másnap tehát don Lamberto megjelent az udvar előtt, de nem sokat nézte ő a gyöngyökbe és gyémántokba öltözött hadvezéreket, sem a festett szemöldökü odaliszkokat, mert az ő szemei csak Aldemirát keresték. És meg is találták. A szultána talpig fehérbe öltözve ült a szultán mellett egy nagy polcz tetején, a mit ott trónusnak neveznek. A fehér szín, ha nem csalnak a Conversations-lexiconok, a marokkóiaknál a gyász színe. Aldemira tehát gyászolt. Don Lamberto azt hitte, hogy elvesztett férjét; a szultán pedig azt, hogy elromlott óráját gyászolja. Amint egykori férjét meglátta, örömsikoltva ugrott fel helyéről, lerohant hozzá, felkarolta, ott minden ember előtt, valamennyi vezér előtt és a szultán szemei előtt; – a szegény don Lamberto agyon volt ijedve, azt hitte, hogy most mindjárt levágják itt nyomban a fejét. Persze, hogy e jelenet által az egész udvar skandalizálva volt, a szultán meg volt némulva az elszörnyedéstől; minden ember, a kinél kard volt, nyult utána, azzal a szándékkal, hogy ebből a marokkói trónt megszégyenítő párból ő is visz magának haza egy darabot emlékül. Aldemira pedig örömtől napsugárzó arczczal járult a szultán elé, a térdrebukdosó don Lamberto fejét karja alá szorítva s megdicsőült mosolygással mondá neki: – Ime uram, itt van az az egyetlen, dicső férfi, – – a ki az órámat készítette!” | A könnyező szultána (Milyenek a nők? c. kötet) |
Temetés „Sepsiszentgyörgy kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a másik a városból. Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők, leányok, gyönge, fegyvertelen népség. Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat harcméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve. Amazok riadó harczenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal. Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.” | Székely asszony (Elbeszélések c. kötet) |
Tűzvész Romosz uram alacsony, fekete hajú, rövidre nyirt bajuszu emberke volt. Hus nem igen volt rajta, hanem az inai olyanok voltak, mint a hajókötél; úgy, hogy sokszor megjárta vele, a ki gorombáskodni akart nála, úgy kidobta a házból, mintha ott se lett volna. (…) Mind azon imádkozott, hogy bár csak a magyar seregek visszajönnének megint Budapestre, vernék ki a németeket, a kiktől nem lehet az embernek zöld ágra jutni. (…) A magyar seregek megérkeztek, hogy a németeket kiágyúzzák Budából; de azok meg átágyúztak Pestre. (…) Romosz uram nem volt tökéletes Harpagon: a ki a kincseit jobban szereti, mint az életét; neki elébb való volt az élete. (…) ami készpénze volt, az uti táskájába tömte, azzal a házat és minden abban levő marháját ördögnek ajánlva, ugy eliramodott a városból, hogy vissza sem jött a kőbányából addig, a mig vége nem lett a patáliának. Annak pedig csak akkor lett vége, mikor már az aldunasor és feldunasor házai jóformán leégtek. Romosz uram nem is kételkedett rajta, hogy az ő háza is oda égett. Ki az ördög mentette volna azt meg? Szent Flórián? S ime, milyen nagy volt a meglepetése, amint a várbevétel utáni napon hazafelé bandukolva, a még mindenfelé füstölgő romok között meglátja a saját házát, azon módon szép zöld mohos födéllel, a hogy elhagyta. Egy csoport honvéd, pesti fiuk mind, takaritották épen félre a leégett házakból a gerendákat, volt köztük több, a ki ráismert az uzsorásra. – No ugyan jó, hogy jön már nagy uram a kapukulcscsal. Rázárta a szolgálójára az ajtót. – Biz arra rázártam. (…) – Annak köszönheti nagy uram, hogy megmaradt a háza. Mikor az a nagy tüz volt, tudja, sorban égett már minden ház, aztán potyogtak a bombák a tüz közé, hát az a kis szuszka, mint a vadmacska, felmászott a háztetőre, felvitt egy veder vizet, csinált egy hosszu póznára pemetet, s azzal a vizes pemettel, a mint tüzes üszök esett a házfödélre, egyszerre leseperte róla: ugy mászkált az egész éjjel négykézláb a kend háza tetején s nem engedte meggyulladni. Megköszönheti azt kend annak a kis czulának. Én csak utána nem csinálnám azt. – Azt tette! kiálta fel Romosz uram: s eszébe jutott, hogy ez az egy is megéri már az egy huszast.” Ünneplő „A jámbor asszony ugy átöltöztette ujra a Zsuzsikát, hogy nem maradt azon Romosz uramnak még csak egy gombostűt érője sem. Még csak a kék harisnyához, a minek virágfűzér van himezve a két oldalára, olyan pillangós papucsokat is hozott neki, a miknek a csattogós sarka minden lépésnél azt mondja, hogy kliff, klaff! Hát még utoljára a leeresztett haját befonta azzal a széles szivárványszin pántlikával, lesimitva azt elől a homlokán a megnyálazott tenyerével, hogy ne álljon szerteszét, mint valami dámának! – No Zsuzsi lyányom, most ugorj hát egyet! Ugrott is ez, de az anyja nyakába egyenest. Tán el se végezték volna az nap estig az ölelkezést, csókolózást, meg az egymás szájából kikapkodott szavakat, ha egyszer csak be nem toppan eléjük Romosz uram.” | Az egyhuszasos leány (Az egyhuszasos leány… c. kötet) |
Gombócok „A kis tanya tanór-kapujában állt egy kis leány. – Héj, hugám! – szólt hozzá lihegve a menekülő. – Ki van itthon a háznál? – Hát én, ki lenne még más? – (…) Engem üldöznek a dzsidások. Nem tudnál valahová elrejteni? – Jaj, lelkecském, az nem ér semmit. Akárhová rejtenélek el, csak rád találnának. Hanem mást mondok én neked. Itt van Monmonnak a gúnyája. Vesd le az aranyos ruhádat, vedd fel ezt a czondrát: aztán, ha jönnek a dzsidások, te ülj le a kőasztalhoz gombóczot enni s tégy úgy, mintha olyan hülye volnál, mint a bátyám. (…) No már most jöhetnek a dzsidások. Jöttek is. – Te már most csak ülj le ide a kőasztalhoz, – szólt a leány, kihozva egy nagy cseréptálban egy rakás gombóczot, a mely csak úgy úszott a fekete meggylében. – Itt a kanál: egyél. Jól elkend a szád szélén a meggy levét, hogy szederkék legyen tőle; így lesz igazán paraszt képed. Aztán ha bejönnek, fel ne állj előttük. Akármit szólnak hozzád, te csak pofázz. Tömd a szádba a gombóczot, hogy az arczod féloldalt kidülledjen tőle. Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven. (…) Az üldözők e közben eljutottak a tanyához és körülfogták minden oldalról. (…) A tiszt úr oda ment s vállára ütött a gombóczpusztítónak. – Héj, szitojen, nem látott ön egy huszárt idejönni? Az nagyot nyelt s ujra teletömte a száját. – Mué? Zsne szavion pa. A dzsidás tiszt erre parancsot adott a katonáinak, hogy kutassák fel az egész tanyát aljától tetejéig. Rolánd ezalatt veszteg ült a kőasztalnál és evett gombóczot. Soha életében ennél keservesebb munkája nem volt. Ötöt-hatot csak le tudott gyűrni: de az még meg sem látszott a tálon. Úgy tetszett, mintha ez a gombócz szaporodnék. Végre megszánta a kis leány a keserves állapotját s oda telepedve le mellé a padra, ő is segített neki fogyasztani a gölődényeket s feketére festeni száját a meggy-ízzel.” | A zálog (Van még új a nap alatt c. kötet) |
Kukkoló „(…) egy szolgálattevő génius mindenikünket betolt egy-egy külön ajtón egy olyan kis szűk ketrecbe, ahol éppen maga elfért az ember. Az a ketrec egészen sötét volt, csupáncsak egy kis tallérnyi lyuk világított bele, rózsaszín üveggel fedve, amelyen amint betekinték, nagy megdöbbenéssel vevém észre, hogy azt a színpadot én már valahonnan ismerem. – Ugyanaz a gömbölyű terem volt az, ahol én délben eljátszottam Rómeót és Júliát; s azok az üvegcsillagocskák ott a képek rámái közepén nem egyebek, mint megannyi páholyablak, amiken keresztül a publikum nézi a komédiát.” | A csillagos szoba (Dekameron c. kötet) |
Betyártánc „Az ajtón kívül is jól lehetett már hallani a szilaj táncrobajt s a víg rikoltozást, amit egy csoport férfi odabenn elkövetett; az én grófném mindettől meg nem riadva, merészen fölnyitotta az ajtót, s belépett a csárdába. Csúnya, nagy, hosszú meszelt szoba volt az, melyben első ijedtemben vagy ötven embert láttam ugrálni, táncolni; később azután, hogy megszámláltam őket, tűnt ki, hogy csak kilencen vannak, azok közül is egy a kocsmáros, aki nem táncol, és három cigány, aki muzsikál. Hanem hiszen az öt is elég nekünk. Mind nagy magas szál legények voltak, csak úgy ütötték ököllel a mestergerendát, rettenetes széles vállú fickók; mind az öt puskája oda volt támasztva egy szögletbe.” | A kénytelen mulatság (Dekameron c. kötet) |
Buli után „Azzal nekiállt a sarkaival a kapunak, s elkezdett azon hatalmasan dörömbözni. Ezt már csak meghallják. Meg is hallották. Egy ablakredőny kinyílt éppen a kapu felett, s egy hálófőkötős fej kidugódott rajta. – Ki az? Mit akar itt? „Ahán: az én sárkányom, hálófőkötőben. Én vagyok itt hej! Én jöttem haza.” – Én? Ki az az én? Micsoda „haza”. Itt mindenki itthon van, itt senki sem hiányzik a háztól. – Senki-e? Az volna szép. Én csak tudom, hogy nem vagyok otthon: én, önnek a férje. – Megkövetem: nekem feleségem lehet valaki, de férjem nem. Én vagyok a kapus.” | Aki nem talál haza (Dekameron c. kötet) |
Csata „A lovasság már egészen át volt szállitva, a gyalogságnak is egy része, csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai voltak még tulnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál. E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos orditás támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Feruz Bég, boszutól ingerelve, […] veszett vadállati dühvel támadt a tulszorultakra. A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a dunaparttól s maga Zsigmond körül lön véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csuszva furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben érkezett oda Rozgonyi. Paizsát elvetette a vezér s bal kezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra balra öklelve széthányta a támadókat; s egy tágitó pillanatban kiugratott vele a harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve a gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegité a királyt, s a mint ekkor ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott fölötte.” | Rozgonyi Cecilia (Téli zöld c. kötet) |
Börtön „Az eszterág megtanitja fiait repülni (…), csak én nem mehetek, nem eresztenek ezek a lánczok. Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a láncz, oly szomoruan, mintha mindegyik gyűrűjét egy-egy koporsószegből kovácsolták volna s végei egy durva kőbe vannak megerősitve. (…) Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn? Börtönömnek nincsen ablaka; – sötét van benne; – ha laktársaim – a kigyók és patkányok szemei – nem világitanának, azt hinném, hogy megvakultam. (…) Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy lánczszem bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyiláson, egyetlen atomja annak a köz áldásnak, mely mindenre egyiránt kiömlik s én érzem, hogy mint a pinczébe elásott növény fel fognék azon nyilásig nőni s kinőnék börtönömből!” | A munkácsi rab (Árnyképek c. kötet) |
Huzakodás „A jó Klára asszony ezalatt mindenféle asszonyi praktikával védelmezte magát a gonosz török incselkedései ellen, aki azonban mindig erőszakosabb kezdett lenni, s a jámbor asszonyt már-már kétségbeejté, amidőn egyszerre meghallja valami közeledő paripa robogását kinn az utcán. Ez a férje! E gondolat egyszerre oroszláni bátorságot öntött az asszony szívébe; amint a török éppen ölelgetni akará, hirtelen belemarkolt balkezével a szakállába, a másik kezével pedig felkapta a handzsárt az asztalról, s dühödten kiálta a csauszra. – No most te istentelen pogány lator ember, elhordd magadat innen ettől a háztól, mert mindjárt én vágom le a fejedet ezzel a nagy késsel. A csausz nem tudta, hogy nevessen-e vagy haragudjék? mennykő menyecske ez; hogy tépi az ember szakállát, s hogy forgatja azt a nagy kést: még kárt tesz magában vele. Aközben azon iparkodott, hogy elvehesse tőle a kést; a szakállát ördög vigye, majd kinő megint. Erre a veszedelmes huzakodásra nyit be Dúl Mihály uram a szobába. Azt meglátni, hogy a csausz a feleségét hogy üldözi, s azután úgy ütni főbe ököllel a csauszt, hogy hanyatt essék, ez persze egy dolog volt reá nézve. A szegény Klára asszony akkor kezdett el csak aztán sírni, mikor már férje karjai között volt, s sok ideig alig bírták egymást helyre vigasztalni.” | Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János? (Elbeszélések c. kötet) |
Lakoma „Azzal megnyílt a mellékszoba ajtaja, s a belépkedő vendégek álmélkodva látták maguk előtt a legpompásabban felkészített termet, az ablakok tele keleti virágokkal porcelán edényekben, a falak befuttatva a legritkább folyondár növényekkel, s közepett a terített asztal, mely görnyedezett a legfölségesebb ételek terhe alatt. Szakácskönyvnek kellene lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, ami oda fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debrecenben kanállal nem nyúltak, a legszokatlanabb kinézésű, a legismeretlenebb ízű eledelek, fűszerek és gyümölcsök voltak itten, sült madarak, miknek arany tollazatú feje meg volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, s zamatos gyümölcsök, mikbe az ember nem tudja, hogy az orrával harapjon-e inkább bele vagy a fogával. S ami az egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik forróan, a másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle, magában foglalván minden nemeit azon nedveknek, miktől az emberek bölccsé szoktak lenni, a puncstól kezdve a serbetig, s a tokaji máslástól a pálmaborig.” | A szultáni ebéd (A magyar nép élce c. kötetből) |
Csapda „Az ember fogadta, hogy jól fogja magát viselni, s „megállj, héja”, gondolá magában, most az egyszer majd kifogok rajtad; s azzal fogta a kis pulykacsibéket, egy zsineggel lábaiknál fogva valamennyit egymáshoz kötözte, s úgy hajtotta ki a mezőre. Ott maga egy bokorba meglapult, a csibéket készakarva el hagyta jó messze menni, s titkos kárörömmel leste, mint lesz bolonddá a héja, ha meglátja, hogy nem lehet a csibéket egymástól elválasztani. Az összekötözött pulykák sírtak-ríttak, s nemsokára megjelent a levegőben a héja, mint egy pók, mely a szálán függ, ereszkedve alább-alább, olykor körülcsóválva magát reptében szétterjesztett szárnnyal. Képzelem, hogy boszonkodik, gondolá magában a férj, ezóta már megláthatta a zsineget. Ekkor hirtelen lecsapott a héja. Aha! kiálta kacagva az ember, de kacagása csak egy pillanatig tartott, mert a következő percben már vitte a héja a megkapott csirkét, s minthogy a többi is hozzá volt kötve, annálfogva elvitte valamennyit, a kiscsirkék lógtak hosszan a levegőben, mint a papirossárkány farka.” | Az elveszett csibék (A magyar nép élce c. kötetből) |
Sárga rózsa (kisregény) | Sárga rózsa |
Juon és a medve „Juon egyszer, amint kecskéit őrzé, egy barlang szűk nyílásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az, s talált ott egy nagy anyamedvét, mit valami távoli hajtóvadászaton halálra sebzettek, s mely az ónnal vérző belsejében idáig elhurcolta még magát. A vén medve mellett volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta. Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát, (…) pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve, egy szelíd kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelíd állatok tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a medve különben is természettől fogva nem vérengző állat. Együtt járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenceket hányt előtte, amikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel, leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka ott aludt mellette, s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy minden második falat sajt az övé. Azt is megtette, hogy a bogrács alá fát is hordott a tűzre, mikor kukoricapuliszka főtt benne, s elég volt neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, amihez finom szaglása van, s rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a gúnyáját, egy bundával több vagy kevesebb, nem tett rá nézve különbséget. Juonnak nem volt más, akivel beszélne, mint a medve, s ha az ember az állatokkal egész komolyan beszél, azok utoljára megértik. Amellett azt is tapasztalhatá a medve rosszkedve perceiben, hogy Juon ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netán háládatlanul lázadást merne megkísérteni ellene. Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért, s ha akarja, ha megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirállyá, s úgy csatangolja be a havasok rengetegeit.” Vásárosok „A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. (…) Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szent Iván-napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás csobolyóikkal, és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele van a hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hírhedett leányvásárt. Távolról, közelről összejönnek a leányos anyák felcicomázott eladó lyányaikkal, akik egyúttal minden hozományokat is bemutatják; felfűzött arany, ezüst pénz nyakukban, cifra szövött kendőik a lovak oldalára akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem bírtak megegyezni.” | A geinai leányvásár (regényrészlet, Szegény gazdagok) |
Első mese „Gerzson úr adta elő a történetet. – A medve csalogatta maga után Lénárdot. Leült előtte a szép holdvilágnál, s a talpait nyalogatta, egyszer azonban utat vesztett, s egészen eltűnt. Lénárd azt hitte már, hogy a hajtásból kitört medve ismét visszatéved a ránézve halálos körbe; amidőn egyszer egy avar meredek alá érve, ismét mormogást hall, s megpillantja újból a fenevadat, az avaron felfelé kapaszkodva. Azt a dombot száraz fű fedi egész nyáron át; most még friss dér is hullott rá jó sűrűn, ami által az oly síkos lesz, hogy embernek fölhatolni rá lehetetlen; a medve azonban mélyen vágó körmei segélyével ott is úgy elsétál, mint a légy a falon. Lénárd átlátta, hogy a medvét közelebb nem éri, s jó szerencsére célba vette onnan alulról. A tapasztalt öreg azonban, amint észrevette a jó szándékot, egyikéhez azon bravúr fogásainak folyamodott, amiket csak a tapasztalt vadászok mernek a lehetségek körébe számítani. Amint Lénárd célba kapta, a medve az avar oldalán hirtelen hengerbuckát vetett, s sebesen gurulva, közeledett Lénárd felé. Ez átkozott gonosz manőver. A bukfencező fenevad, akár meglövi az ember, akár nem, okvetlenül lesodorja a vadászt lábáról, s minthogy az ember csontjai gyöngébbek, olyan vastag bundája nincs, mint neki, az menthetetlenül összezúzza magát, míg a medve fel sem véve a tréfát, odábbiramodik.(…) Lénárdnak csak annyi ideje volt, hogy hirtelen levesse magát a földre az elsodró roham előtt, azután egy nehéz testet érzett magára hullani, azután elkezdtek társaságban kalimpázni bokrokon, köveken keresztül, míg valami jótékony kőszikla útját állta gyors utazásuknak. Szerencsére a medve esett alul, s kábultan nyújtózott végig a földön; Lénárd barátunknak azonban nem volt kedve elvárni, míg útitársa felocsúdik, a puskája valahol elmaradt, vadászkése jó, hogy saját testébe nem futott, azonban szerencsésen összetörött, térdei, könyökei összevissza voltak zúzva; de annyi ereje és lélekjelenléte mégis volt, hogy vissza bírt vánszorogni a vadásztanyához, ahol minket nagyon szépen meglepett az elmondottakkal.” Második mese „Anica (…) még szebb és hajborzasztóbb meséket is tudott a múlt éjszakáról… (…) midőn nagyságod hozzám jött e szókkal: „Anica, te szeretsz egy gonosz embert, ki téged megcsal, azért hogy egy ártatlan nőt megrontson; én meg akarlak tőle menteni mindkettőtöket.” Én rögtön nagyságod távozása után felnyergeltem lovamat, s megindultam a jeges völgy felé. Az út arrafelé igen rossz és veszedelmes. Szerencsémre, a hold fenn volt, az könnyített az ösvényt megtalálnom. A Göncöl már aláfelé volt fordulva; midőn a völgy fenekére leértem, s a távolból láthatám, hogy a pásztorkunyhó kicsiny ablaka még most is világít. Az éjjeli baglyok majd kiverték szemeimet. Abban a völgyben olyan sok lakik, s olyan merészek, hogy az ember arcát érinti szárnyuk hegye, amint mellette elcsapkodnak. (…) Marióra megismeré szavamat, és sietett kireteszelni az ajtót. Nagyon örült és nagyon csodálkozott, hogy ez órában látott. Átölelt, megcsókolt és sírva fakadt, először azt hittem, örömében teszi, azután azt gondoltam, hogy engem szán; kérdezem tőle; „valami bajod van?” Akkor összeszedte magát, letörlé könnyeit; s azt felelé: „betegem van”. Talán gyermeked? – Nem ő; az ursu! – Az ursu beteg? – Én nem tudom; mi lelte. Tegnap óta egyre fekszik; nyög és reszket; tegnapelőtt még ugrált, bukfenceket hányt; a Fatia Negra még játszott vele sokáig. – Akkor ő volt az, ki a medvét megétette. (…) Marióra kis kunyhóját a kürtő alatt lobogó láng világította meg. Egy hárságy, kecskebőrökkel leterítve, egy palakő asztal, néhány háromlábú szék egész bútorzata, meg egy szépen kifaragott és kifestett helyes kis bölcső, amiben a kisgyermek feküdt, apró kövér kezecskéit felhúzva fejéhez, aludt, mint egy angyal. A hátulsó szögletben hevert a hű fenevad, puhára vetett mohágyán, végvonaglásai közt. Folyvást reszketett és nyögött, mint egy hideglelős ember; megtört szemeit olyan beszédes könyörgéssel emelé fel gazdasszonyához, mintha szólni akarna hozzá; néha füleit hegyezte, mintha hallgatóznék, s örvendve szimatolt; tán gazdáját várta haza, tán még annak akarta utoljára megnyalni kezeit. Szegény állat, úgy megsajnáltam. Látszott kínos vonaglásaiból, a görcsös rángatódzásból, mily rettentően szenved, körmei mély rovátkákat hasítottak a kőlapon, mely e kunyhó hátulját képezi; de mégsem ordított, hogy ne legyen alkalmatlan…” | Két mese (regényrészlet, Szegény gazdagok) |
A harag napja „Egyszerre, mintha az ítéletnapi rombolás szava dördülne meg, egy rettentő pukkanás ébreszté fel Ivánt előálmából. Olyan jól felébreszté, hogy ágyából is kidobta: a földön szedte fel magát. (…) A szuroksötét éjszakában egyszerre vakító lángoszlop emelkedik ki a részvénytárna épületei közül, s pillanat múlva egy még nagyobb robbanás hangzik az előbbinél, melytől a házak minden ablaka bezúzva csörömpöl össze, s a megrázott kémények hullanak alá a tetőkre; míg az iszonyú légnyomás Ivánt ajtajához visszataszítja. S az alvilági fénynél ott látja Iván saját tárnája előtt munkásait állani az iszonyat, a rémület kifejezéseivel tűzvilágította arcaikon. A közeli házak küszöbein nők, gyermekek alakjai; a rémület első rohamától mozdulatlanná téve. Az egész völgy egy beomlott vulkán kráteréhez hasonlít. Gomorrához, midőn a Holt-tenger alá a tűzesőben elsüllyed. A rettenetes láng felcsap a felhők magaslatáig, s mennydörögni tanítja az egeket, amilyen mennydörgést zivatar utánozni nem fog soha.” | Dies irae! (regényrészlet, Fekete gyémántok) |
Dávid és Góliát (Mi az a Sabina? c. fejezetből) „Mazrur igazán dühbe jött. Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak vele nagyralátó céljai. (…) Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját, s úgy megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz. Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy, fehér fogsor villogott elő szőrös ábrázatjából, mint egy gorillának. Dávid elsápadt e nem várt durvaságra. Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen elegáns úr volt. Dávid egy percig e fehér nyakravalóra nézett, a másik percben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet csavarintani rajta. Csalhatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, aki kiállja. Mazrur arca egyszerre elkékült, a nyelve kidűlt a szájából, a szemei kimeredtek, a két karja tehetlenül hanyatlott alá; mit használt herkulesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélegzetét? Száz lóerejű gőzgéppé lett, fűtetlen kazánnal. Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely, s aztán egyet rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A nagy, herkulesi test végigzuhant a padlón, s Dávid (…) egyet rúgott rajta: a talpa sáros volt; annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképpen maradt ott a fehér mellényen.” Muki (A „pellagra miserorum” c. fejezetből) „Ámde az a nő nem aludt. Amint Rozáli közel ért hozzá, (…) fogcsikorgatva kiálta rá: – Hát te mit bámulsz? Te cifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot? Rozáli nem sikoltott fel. Egészen odalépett hozzá, s azt mondá neki egész nyugodtan: – De igen is láttam már majmot, mégpedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, aki frakkban, cilinderkalapban járatta; egész úrnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a kesztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhúzni. – Ah! – hangoztatá a kórnő, s elvigyorodott az ötleten. – Csizmát a kezére, kesztyűt a lábára. Ördögadta majma! – Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdújának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hítták a majmot, odalopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdú elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a „kis gróf” mindent megevett előle. – Hahaha! – tört ki az őrjöngő ajkán a kacaj. – Még „kis gróf!”, s még Mukinak hítták az akasztanivalót! A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek. Rozáli pedig mesélt tovább. – De az volt szép, mikor újságot olvasott. – A Muki? – A Muki. Mikor a gróf letette a hírlapot meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát, s így olvasott és pipázott. (…) Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szappannal, s nekiállt borotválkozni, persze hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.” | A jövő század regénye (regény) |